|
Ree vi, April’, April’
flirtas kun facil’,
bub’ de faŭna maleol’,
freŝa por petol’,
laŭ transkapa via rulo
placojn kovras polvnebulo,
flugas ruboj mil,
vi diŝutas en aeron
vibran vespon kaj fajreron
kun parfum’ kaj tril’.
Al branĉfino ĝermi preta
per verdpinta ŝvel’,
sendas vi, ke grimpu eta,
lerta kokcinel’,
kiel supren al vel-ripo
per facila brak’
rampas eta bub’ de ŝipo
en punktita jak’.
Gvatas ĝi pri l’ horizonto:
„Kio? Lumriver’!”
Flugilstreĉe al lumfonto
zumas „Primaver’!”
Agro dormi plu deziras,
laca kamparan’
la herbbarbon al li tiras
via veka man’,
poste vi per ventkombilo
kun mielodor’
kombas tra l’ taŭzita vilo,
krias „Pigron for’!
Dorm’ sufiĉas, sur la listo
sekvas nova pen’,
hej, ĉu sonĝis vi, servisto,
pri terpom’ aŭ gren’?”
En arbaroj tremas ride
arbo kaj arbust’,
ilin tiklas vi senbride
ĉe l’ fajnhaŭta brust’,
ĉiu bosko estas rondo
de freneza bal’,
jen ankoraŭ mankas frondo,
estas nur petal’;
dum la foliĝermo perla
ŝvitas en akuŝ’,
jam petolaj flugas per la
kisa vento, huŝ!
Super urbaj domoj glitas
via lumflugil’,
tra l’ etaĝoj blindaj ridas
radianta bril’,
fumotubo, torĉ’ purpura
ardas ĝis frenez’,
blua sorĉ’ knabinokula
estas la ardez’,
dancas vi sur blu’ kvadrata
super kora ŝakt’
kiel sur tapiŝo glata,
en facila takt’.
Lukon de tegmenta subo
ĉe la stratangul’
vi briligas kiel bubo
pecon de spegul’,
falas, pum, la lum’ al tero,
sub malpuroj ĝem’
jelpas, eble la povero
povra kantas mem.
Jen, gazetvendisto blinda,
viva rub’ de strat’
mortajn globojn malferminta,
ĝuas pro l’ sunflat’.
Ho Aprilo, ho Aprilo,
en lumdanca voj’!
min vizitu, buba filo
de l’ eterna ĝoj’!
Foje, kiam ĵus matenis
stranga printemp-tag’,
vi kaj mi ja kune venis
al ĉi-tera vag’,
sur sunkordoj sonis trilo,
ora lumsonat’,
vi, Lumido, ĉe l’ lulilo
staris, gaja frat’.
Ve, Aprilo, frat’ petola
kie tiu sun’?
Velka bukedet’ primola
estas mia jun’,
mi , ĉu vi ne paŭtas, kara,
iĝis renegat’,
estas malsanul’ amara
la iama frat’,
li jam metas por plezuroj
pri l’ printempa hor’,
kiel vitrojn al okuloj,
triston al la kor’.
Ho, Aprilo, frato suna,
helpu min per gvid’!
ree mi estu frat’ pli juna
kun obea fid’,
mi sur arbo, dum kuŝado,
trinku el la bril’
dum vangbatos min cikado
kvazaŭ el ĵetil’
sur l' okulojn florpetalo
falos el la svarm’,
kaj sub ĝia sulkvualo
kaŝos sin la larm’.
Eble, dum la mielflava
suno dronos for,
eĉ de l’ brust’ ruliĝos grava
pezo: mia kor’.
Refalados ĝi mallerte,
sed, post tima prov’,
pilk’ purpura, flugos certe
al la suna glob’,
ŝvebos dance, glitos glate
en la ĉielblu’,
kaj de l’ nuboj balancate,
ne doloros plu.
ÁPRILIS
Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes
Ág végére már
Küldöd: kússzék az ügyes -
Katicabogár,
Mint árbócra egy piros,
Pettyes zubbonyú,
Fürge lábú és csinos
Kis matrózfiú!
Kémleli a láthatárt:
Mennyi fény! Mi az?
S zümmög zengő, napba tárt
Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező,
Fáradt, vén paraszt,
Fűszakálla csendbe nő,
Megcibálod azt,
Majd meg méznél illatosb
Szellőfésüvel
Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
Lomha szolga, fel!
Szundikálás volt elég,
Vár az új
Mit álmodtál, vén cseléd,
Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget,
Cserje meg bozót,
Gyenge bőrü testüket
Úgy csiklándozod;
Minden erdő egy bolond
Hejehuja-hely,
Nincsen még seholse lomb,
Csak virágkehely:
Izzad még a levelek
Vajudó rügye,
S a szirom már lepereg:
Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon,
Bérházak felett,
Felragyog sugároson
Sok vak emelet:
Reszkető, bibor varázs,
Vén kémény fala,
Lányszemszínű kék parázs
A szelíd pala.
Mély, sötét udvar felett
Négyszögű egen
Táncos lábad emeled,
Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört
Sarkon fordulót,
Villogtatsz, mint zsebtükört
Pajkos nebulók:
Zsupsz! a földre hull a fény!
S ím a szenny alól
Nyűtt hang sír, tán a szegény
Por maga dalol?
Vak lap-árus: eleven
Bús utca-szemét
Sütkérez a melegen,
S nyitja holt szemét...
Április, ó, Április!
Míg tánccal suhansz,
Látogass meg engem is,
Víg örök suhanc,
Hisz egy régi kikelet
Furcsa reggelén
Együtt érkeztem veled
Földi útra én:
Szólt arany szimfónia
Napfény-húrokon,
S bölcsőmnél te, fény fia,
Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó!
Hol van az a kor?
Ifjuságom hervadó
Kankalin-csokor,
Elpártoltam tőled én,
Nem veszed zokon?
Hej, beteg s fanyar legény
A régi rokon:
Ha a tavaszt élvezi,
Nézvén langy egét,
Bánatát is felveszi,
Mint szemüvegét...
Április, ó, Április!
Símogass, vezess!
Hadd legyek ma újra kis
Jó öcséd, kezes,
Hadd feküdjem tarka fák
Alján inni fényt,
Míg arcomba szöcske vág,
Zöld parittyaként,
Míg szememre patyolat
Szirom lengve jön,
S kis selyem-sátra alatt
Megbúvik a könny...
Ó, tán akkor, míg a méz
Színű nap lehull,
Bordám közül a nehéz
Szív is elgurul,
Imbolyog még, menni fél,
Majd gyáván, sután,
Bíbor labda, útra kél
Tűnő nap után:
Táncol, ugrik, fellebeg,
Enyhén száll tova,
Felfogják a fellegek,
S nem fáj már soha...
|